#10
a lét
Létünk olyan múló, mint az őszi felhők. Ha nyomon követjük a
születést s a halált, olyan az, mintha egy zenemű felvonásait kísérnénk
végig. Az élet nem más, mint egy villámlás az égen. Elszalad, mint gyors
hegyi csermely.
... halál ...
Hideg verítékben úszott, nem akarta elhinni... Félt nagyon, didergett a rémülettől. Élesen hasított belé a tudat, ez elől nem menekülhet.
Egész életében mindig szerencséje volt, pedig sok őrültséget csinált.Ezt nem fogja megúszni.
Furcsa mód nem érzett semmi fájdalmat, soha nem így képzelte. Aztán visítást hallott, valami vagy valakik- nem tudhatta- megragadták. Fények, tompa puffanás, halvány fájdalom. Most már tudta: emberek vették körül. Segíteni akartak...
Már nem érzékelte a külvilágot, hihetelen könnyűnek érzete magát. Képek hada tódult szeme elé, mint valami néma filmjáték, saját élete képei. Az összes,egykor megélt érzés elöntötte lekét, hullámai a szívét mardosták, alig tudta elviselni. Sokkoló volt. Aztán valami ismeretlen erő felkapta, és szívta magába. Már nem félt, repült az ismeretlen felé, örökkön örökké! Elment örökre...
karácsony
Kosztolányi Dezső: Karácsony
Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
hiány - keresés - újrakezdés - ...
Váci Mihály: Valami nincs sehol
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...
In Memoriam Nagyapa
Demjén Ferenc : Honfoglalás
mielőtt mennél.
Kell még egy ölelés,
ami végig elkísér.
Az úton majd néha,
gondolj reám -
ez a föld a tiéd,
ha elmész visszavár!
Nézz rám és lásd
csillagokra lépsz,
nézz rám tovatűnt
a régi szenvedés,
hol a fák az égig érnek
ott megérint a fény.
Tudod jól, hova mész -
de végül hazatérsz!
Ref.:
Szállj, szállj sólyom szárnyán
három hegyen túl;
Szállj, szállj ott/én várok rád,
ahol véget ér az út...
Úgy kell, hogy te is értsd -
nem éltél hiába.
Az a hely, ahol élsz -
világnak világa.
Az égig érő fának
ha nem nő újra ága,
úgy élj, te legyél -
virágnak virága!
Ref.:
...
Nézz rám, s ne ígérj;
Nézz rám sose félj -
ha nincs hely, ahol élj -
indulj hazafelé!
a dolgod
"De te csak írjál, két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak - te csak írjál két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással. Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát, vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz, vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon, csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle. Ne sajnáld életed - mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit ér egy vagy száz év múlva, hogy boldog, vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod! - s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jó, mert ez volt a dolgod." (Márai Sándor: Két kézzel)
Vass Albert vers
LÁTHATÓ AZ ISTEN
Fűben, virágban, dalban, fában
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Itéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon .
... milliomnyi gyöngyszem ...
Ismerős bizsergés kerítette hatalmába. Megállíthatatlan zuhatagként áramlott, bejárta mindenét. A lassan induló folyam egyre szenvedélyesebb lett, felfokozódott, és Ő tehetetlenül dőlt a díványra.A világ elmosódott, minden egyszerű lett. Szabadnak, és olyan könnyűnek érezte magát, mint egy tollpihe. Képes lett volna szárnyak nélkül repülni, olyan könnyedén, ahogyan a madarak siklanak az ég kékjében. Boldog volt, mint az a gyermek, ki egykor volt.
Intenzívebb lett.
Még mindig a díványon hevert, egyre erőteljesebben tört felszínre, milliomnyi gyöngyszemként beterítette...
Nevetett.
" A leginkább elvesztegetett nap, mikor nem nevettél! "
- Nicolas Chumforth -
A könnyek országa
A hajnal opálja megragyogtatta vörös haját, melynek közepén nagy kékség úszott, szemei. A kékségben gyémánt árbocú hajóként egy könnycsepp tündökölt.
A fájdalom tört felszínre, az a fajta mélység, mely mindent átölelt: mindennapjait, gondolatait, életét. Szerette ezt a mélységet, itt minden nagyon egyszerű volt. Mostanában gyakran ölelte át a kín; és Ő vágyott rá, lebegett az ölelésében. Léte legbensőbb titkait értette meg karjaiban.
Önmagát lecsupaszítva meztelenül állt saját lelkiismerete előtt. Könnyei tükrén át szemlélve önmagát, bármit bevallhatott. Mindent újraélhetett, mindenről megemlékezhetett és mindent megérthetett. Szabad volt.
Egyre több gyémánt született a tengerkékben, végigfutott orrcáján és Ő könnyebbnek érezte magát. Sírt.